Szék történelme

Szék község a romániai Kolozs megyében található és egykor városi rangnak örvendett. A Szék közelében levő települések nevei Boncnyíres valamint Füzesmikola (románul Bonţ valamint Nicula) helységnevek arra utalnak, hogy valamikor az időszámításunk szerinti első évezred végén telepedhettek ide a székiek vagy magyarok mivel ezek a helységnevek az akkor Erdélybe települt magyar nemzetségekre utalnak, (Bonc valamint Mikola nemzetségekre).
A település fejlődésének története szorosan összefügg a sok évszázadon keresztül folytatott sóbányászattal, mivel a középkorban és később is a só értékes kincsnek számított. Valószínűleg, ennek is köszönhette azt, hogy a magyar királyok Széket, mint várost, kiváltságokban részesítették. A XIII. század végén keletkezett oklevélben említésre kerül, Szék(akna), amely vásártartási, vámmentességi és ítélkezéssel kapcsolatos kiváltságokat élvez. Az 1241-es tatárjárást követően IV. Béla idején székelyeket valamint szászokat is telepítettek a helyi lakosok mellé, valószínűleg a helyi sóbányászat újraszervezése érdekében. A só melyet Széken bányásztak állami monopólium volt mellyel a király rendelkezett. Erre utal az is, hogy 1291-ben, III. Endre idején a krónikák Széket, mint szabad királyi várost említik.
1366-ban Nagy Lajos király ellátogat Székre, hogy a Bonchidával kapcsolatos határ menti vitát eldöntse. Állítólag a király személyesen lovagolta körbe a határt a két település között, így jelölve ki a határvonalat a két település között. Erre utal az a tény is, hogy a szóban forgó határt a székiek azóta is Királyhatárnak nevezik.
Szék 1438-tól mind a mai napig három részre tagolódik. Az itt kialakult három völgy, három irányba induló kisebb területi egység utca vagy szeg: Felszeg, Csipkeszeg és Forrószeg, vagy I. utca, II. utca és III. utca. A három utca, mint három különálló területi egység élt egymás mellett, és minden szegnek, utcának volt külön zenésze és külön táncháza. A falu ennek a hármas tagolódásnak a jegyeit mind a mai napig magán hordozza.
Egy 1471-ben készült okirat szerint Mátyás király Szék várost megerősíti régi jogaiban. A dokumentum szerint Szék Kolozsvárhoz, Budához valamint Esztergom városaihoz hasonló jogokat élvezett. A XVI. században a királyok Szék sóbányáját valamint a Székhez tartozó halastavakat a fejedelmek fennhatósága alá helyezik. A fejedelmek gyakran zálogba adták aztán ezeket az erdélyi főuraknak, nemesi családoknak, mint például a Bánffy, Bornemissza vagy Kendy családoknak.
A XVII. században Széket többször is kifosztják különböző rabló csapatok. Feltehetőleg a legnagyobb károkat 1664-ben valamint 1705-ben okozzák a város valamint a polgárok javaiban.
Azonban a legnagyobb pusztítást kétséget kizáróan az 1717-es tatártámadás okozta. Aminek következtében a lakosság jelentős részét lemészárolták, több száz főt elhurcoltak, kifosztották a templomot, és a várost felgyújtották. Ekkor a székiek megfogadták, hogy öltözékük alapszíne ezentúl a fekete és a piros lesz, és hogy erre a napra az idők végezetéig minden év augusztus 24.-én háromszori Istentisztelettel és böjttel fognak emlékezni.
Szék 1800-ban leég, ám hamarosan újjáépítik és Szolnok-Doboka vármegye székhelye lesz, majd 1848-ban a székiek részt vesznek a szabadságharcban. A csapatok megszervezésében Szőcs Ninus katolikus pap valamint Bárdi István református lelkész segít.
Szék története jóformán a 19. századig összefonódik a sóbányászattal. Éppen ezért volt akkora csapás az 1812-es bányabeomlás, ugyanis ez a település felvirágzásának alapját képező sóbányászatnak a megszűnését jelentette. Ez az eseménysorozat vezetett oda, hogy 1884-ben Szék elveszíti városi ragját, és nagyközségé alakul.
A XX. századra a 95%-ban Magyar lakta település demográfiai mutatója mérséklődik, majd csökkenésbe fordul. Szék kiesik a főút- és a vasúthálózatból, zsákfalu – talán ennek a viszonylagos elzártságának köszönhetően tudta megőrizni oly sokáig a hagyományait. Az itt megőrzött népi kultúra, néptánc, népviselet és a népi szokások iránt nagy érdeklődést mutattak a XX. század neves néprajzkutatói: Bartok Béla, Kodály Zoltán, Lajta László, és Martin György. A széki zene és tánchagyományok megismertetésében főszerepet játszott Lajtha László és Martin György.